Még ma is sokan élnek abban a hitben, hogy a világ jobbá tételéhez elég, ha lemondanak bizonyos dolgokról, és önzetlenül csak adnak és adnak, miközben megfeledkeznek arról a fontos szabályról, hogy adni csak az tud, akinek van miből.
Mindegy, hogy mit szeretnénk adni másoknak. Hitet, reményt, egészséget, vagy bármi mást. Ahhoz hogy adni tudjunk, főleg hosszabb távon, nekünk magunknak is töltekeznünk kell, méghozzá rendszeresen. Nincs az az elem, ami idővel ne merülne le, vagy ahogy a repülőgépeken is minden alkalommal bemondja a stewardess, “Először magadra add fel az oxigénmaszkot és csak azután a segítségre szorulókra”.
Ebben a fényben már önmagunk gyógyítása is szolgál másokat, és hozzájárul a világ jobbá tételéhez. Hiszen végül is az egészségünkbe, az önismeretünkbe fektetett időnkkel és energiánkkal mások javát is szolgáljuk.
Régóta tudjuk, hogy a testi-lelki egészség szorosan összefügg egymással, és nincs hatékonyabb gyógyítás, mint a megelőzés. A legjobb, amit tehetünk, hogy a múltban kialakult sérüléseinket kezeljük, amit pedig most sikerül tudatosítanunk, azzal most kezdünk valamit, hogy később ne legyen belőle problémánk.
Ehhez tartozik hozzá, hogy szembenézünk a saját félelmeinkkel, fájdalmainkkal, és nem várjuk meg, amíg azok már maguktól törnek a felszínre, hiszen ki tudja, hogy akkor éppen milyen nehéz helyzetben leszünk és hogyan tudjuk majd feldolgozni. Éppen ezért, akár kiegyensúlyozott állapotban is érdemes nekivágni egy kis befelé utazásnak a fejlődés és a gyógyulás felé. Sokan vallják, hogy minden a fejlődésünket szolgálja, és én is egyetértek velük.
Ismerjük az immunrendszerünkre is érvényes mondást: “Ami nem öl meg az erősebbé tesz”.
Nos, hogy a fejlődést a túlélés hogyan szolgálja, evolúciós szempontból is izgalmas kérdés, hiszen egy-egy faj fennmaradása is a túlélési technikák elsajátításán és a körülményekhez való alkalmazkodási képességen múlik. De van még egy kritikus pont, amit ritkán emlegetnek: az emberi faj – az együttműködési képességen és a kommunikáción túl – valószínűleg az empátiának is köszönheti fennmaradását.
Már a homo erectus is ápolta beteg szeretteit, családtagjait, sőt, gondozta az időseket, és a hordák segítették azokat a társaikat, akik nem voltak képesek magukat ellátni. Később az érzelmek egyre összetettebb formában jelentek meg őseinknél, mutattak rá a York-i Egyetemen Dr. Penny Spikins és kutatótársai*. Arra jutottak, hogy a részvét és az empátia a legalapvetőbb emberi érzelmek. Ma is az empátia (lenne) az egyik kulcsa egy egészséges társadalomnak. Tehát nem elég magamat megérteni, kapcsolódni is fontos, hogy ezáltal másokat is megérthessek. És mi sem lehet egyszerűbb és magától értetődőbb kapcsolódási forma, mint az érintés.
Az érintés kapcsolódás önmagammal is. Tudatosítom magamban a saját testem, a fizikai létezésemet.
Figyeljük meg saját magunkat, hogy ha beütjük valaminket, azonnal odakapunk, megérintjük a fájó területet. Ennek mintájára persze mind ismerjük a gyógypuszit is, ami hatalmas sírásokra lehet gyógyír. Persze felvetődik a kérdés, hogy mi is hat ilyenkor? Maga az érintés, és az annak hatására elinduló hormonális válaszreakció gyógyít? Esetleg valamilyen misztikus energia is dolgozik ilyenkor, amivel képbe jön az ősi kínai gyógyászat, a reiki és más alternatív gyógyítási technikák? Netán az érintés által generált pozitív érzelmek hatnak gyógyítóan, vagy pusztán csak ösztönös fizikai védekezésről és reflexről van szó, amikor egy saját fájdalom észlelésekor odakapjuk a kezünket vagy odatesszük mások sajgó sebére?
A kisgyermekek esetében nehéz lenne különválasztani, de az is lehet, hogy egyik nem zárja ki a másikat, és mindhárom egyszerre hat és dolgozik a maga dimenziójában a test és a lélek egészségéért. Én személy szerint azt gondolom, hogy az érintésnek kiemelt szerepe van a gyógyulásban, gyógyításban, így az öngyógyításban is.
Bőrünk minden egyes négyzetcentiméteréről folyamatosan ingerületeket továbbítunk és érzékelünk, sőt, bőrünkben külön a simogatás érzékelésére való idegrostok találhatók.
Szerintem az sem véletlen, hogy a magyar nyelvben kezelésnek nevezték el a gyógyító eljárásokat. Ha ennek az egésznek nem is a gyógyítás a célja, de hogy a lelki biztonságot és a nyugalmat lehet simogatással, érintéssel közvetíteni, az vitán felüli. Ezt minden szülő napi szinten tapasztalja. S ha a gyermekeket ösztönösen gyógyítjuk az érintéssel, miért ne tennénk ezt magunkkal is?
* Sciencedaily.com (2014.Ápr.9.) – Neanderthals were no strangers to good parenting
